Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Regényhez- Álom

2010.06.08

   Újra sötétség volt, amit már szinte megszokhattam volna. Már – már a szokásos ürességgel együtt természetes volt. Azt viszont még nem tapasztaltam, hogy nem futok ló halálában, hanem csak egy helyben állok. Furcsa volt, de még így is féltem. Úgy éreztem, hogy elfutni nem tudok, így hát türelmesen vártam a vadászomat, - aki minden eddigi álmaimban elkapott,- hogy újra megtegye.     

   Elég sokáig vártam. Az előző álmaim ekkorra már rég pokollá változtak át. Majd megcsapott egy furcsa szél. Rögtön tudtam, hogy mi az : a halál szele. A jég hideg szél megfagyasztotta a vért az ereimben.

   Elkezdtem sétálni. Gyorsan, majd egyre gyorsabban addig, amíg a gyaloglás nem ment át futásba. Úgy éreztem, hogy egy olyan álomba csöppentem, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor világosan tudod, hogy véged, mégsem tudsz leállni, mert nem vagy képes szembenézni a félelmeiddel.

   De hamarosan falba ütköztem. Ugyanolyan rideg volt, mint maga a levegő és minden, amihez hozzáértem.

   Irányt változtattam, de újra egy hideg fal akadályozta menekülésemet. Majd még egy és még egy. A félelem elszivárgott az agyamig és rájöttem, hogy a saját halálom szele nem kergetett, hanem terelt. Csapdába vezetett, amelyből nincs kiút. Sikolyok százai törtek fel bennem.

   Vérfagyasztó kacajt hallottam a kis teremből, ahol voltam. A sötétben nem láttam sem ablakot sem ajtót. Innen nincs menekvés.     

   Pánikba estem.

   Mint villám csapott belém a tudat, hogy ennyi volt, vége van. Megint neki iramodtam, hogy újra és újra átfésüljem a tenyeremmel a falakat valami kis rés után kutatva. De nem találtam. Csak az dübögött a fejemben, hogy valahol be kellett jönnöm és ott ki is juthatok. Hirtelen megálltam. Nem akartam sem harcolni, sem szembe nézni a vadászommal, de ölbe tett kézzel várni az elkerülhetetlen véget, még rosszabbnak tűnt. Bámultam a sötétségbe és feszülten figyeltem minden kis neszre.                                               

   Azután valaki hangos, öles léptekkel elindult felém messziről, valahonnan a terem másik végéből. Megfontoltan haladt előre, mintha minden egyes léptét hosszas gondolkozás előzte volna meg, de azért még határozottan közeledett hozzám. Minden léptének a visszhangja fülsüketítően zengett a fülemben. Majd a hangot egyre közelebb és közelebb hallottam, én pedig -minél kisebb volt a távolság kettőnk között-, annál feszültebb lettem.

   Megtorpant? Nem. Inkább magabiztosan megállt, de semmi kétsége sem volt afelől, hogy én reszketek, mint a nyárfalevél. Egy kis ideig ordító csend honolt. Aztán pár lépésnyire tőlem hallottam, de most már nem velem szemben volt, hanem mögöttem. Megfordulhattam volna, de nem mertem. Kinek lenne bátorsága szembe nézni a halállal? Hát nekem nem volt, egy kicsi sem. Átadtam magamat az őrjítő félelemnek, amely bennem dühöngött és hisztérikus sírásban próbált kitörni belőlem, felszakítva minden egyes részem, ami az útjába állt volna. Tombolt a szívem, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és el akarna futni. Mintha tudna bárhová is menekülni innen.

A szél újra fújt, de erősebben, mint ezelőtt. A hideg megint megcsapta az arcomat és ezúttal felemelte a hajamat is. Nagyon féltem.

   Az apám mindig azt tanította, hogy a félelem állandó, úgyhogy jobb lesz, ha hozzászokom. És óriási szerencsém van, ha az álmaim nem rémálmok. De most mintha elszállt volna minden tanítás amit valaha mondott nekem. Nem tudtam most a rég megtanultakra koncentrálni, amikor a vég itt állt tőlem egy karnyújtásnyira.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.