Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dream Girl - Olyan érzelmek, melyek képesek megváltoztatni

2010.08.02

Olyan érzelmek, melyek képesek megváltoztatni

 

     A sors igazán furcsa játékot tud űzni az emberrel. Így megtanít minket arra, hogy nincsenek véletlenek. Olyan személyek toppannak be az életünkbe, akiket soha nem akarunk- vagy épp ellenkezőleg, örökké magunkhoz akarunk láncolni. Viszont azt senki sem tudja megmondani, hogy melyik lenne a rosszabb, mikor fájna jobban. Az élet nem csak jóból és rosszból áll, hisz egyik sem létezik a másik nélkül. Muszáj léteznie a két végletnek ahhoz, hogy tudjuk a jó dolgokat értékelni.

     A legtöbb ember a múltban él és nem tudja elengedni a dolgokat. Rágódik a rossz döntésein miközben a jelent nem képes élvezni, mert úgy gondolja, ha a múltban ennyi hibát követett el, akkor ez a jövőben miért változna meg. Fél megnyílni, fél szeretni.

     A váratlan dolgok mindig akkor történnek meg velünk, amikor a legkevésbé számítunk rájuk. Gondosan ápolgatjuk sebeinket, míg magunk is el hisszük, hogy jól vagyunk. A sebekre ráteszünk egy tapaszt, és mint aki jól végezte dolgát éljük tovább az életünket, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt! Attól, hogy nem veszünk tudomást a sebekről és fájó érzéseinkről, attól azok még ott vannak. Az idő csak érzéstelenít, de eljön az a pillanat, amikor maga az idő ébreszt fel bennünket. És rájövünk: Húú milyen rég éreztem így… Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen ez…

A seb felszakad és a rossz érzéseket legelőször jóként éljük meg. Mintha örülnénk neki, hogy végre visszatért. Szinte hiányoltuk. Az idő meg csak múlik, és ez átalakul valami mássá. Jön a felismerés, hogy ezt nem szeretnénk újra a magunkénak tudni. Majd jön a harag, hogy miért nem tudjuk őt elengedni. A sírás, szenvedés, a miértek.

     Miért hozta őt újra be az életembe? Hogy újra szenvedjek? Talán meg kéne tanulnom valamit, amit eddig nem sikerült?

     És újra elkezdődnek az álmok, az utána való vágyakozás és a magány. A seb felszakad és kezd elfertőződni. Nem találunk kiutat, csak a sötétben tapogatózunk. Újra találkozunk vele, a seb egyre csak nő, a fájdalom szinte már elviselhetetlen úgy érezzük, elfutnánk, de a lábunk nem engedelmeskedik. Eljön a pillanat, amikor észre sem vehetően kínozzunk magunkat, élvezzük, hogy szenvedünk. Az idő meg csak múlik, múlik… a fájdalom egyre csökken… a seb kezd gyógyulni…. de begyógyulni, azt nem tud… az a gyógyszer, ami meggyógyítaná nincs a kezünkben… ott van előttünk egy karnyújtásnyira, mégsem nyújtjuk ki érte a kezünket. Inkább teszünk rá egy ragtapaszt, hisz így könnyebb. Egyszerűbb és könnyebb.

     A fájdalom elmúlt egy időre, de mi még érezzük az ereinkben, a szívünkben a régi szenvedést és kínt. Mintha egy régi film vetítését néznénk újra és újra. Mint egy hullámvasút. Szenvedésbe be és ki… be és ki….

     Szeretnek az emberek szenvedni? Hát persze! Hogyne!

     A sors úgyis visszahozza az életünkbe. Minden kezdődik, előröl. Mindaddig, míg meg nem tanuljuk a leckét.

     Megtanuljuk-e a leckét valaha? Vajon mennyi tapaszunk lesz még?

     Ez csak rajtunk múlik.

 

  

     Hiszel abban, hogy meg tudod tenni? Hiszel önmagadban? A saját szívedben?

     A válasz ott van: benned!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.