Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajncsu - A szerelem gyógyíthatatlan betegségében

2010.08.01

Szerelem gyógyíthatatlan betegségben

 

Csak sétáltunk és néztük a csillagokat. Folyton azt mondogatta, mindig velem akar lenni, amíg csak él. Én is ugyanezt szeretném – válaszoltam neki.

Suli után rögtön találkoztunk, elmentünk sétálni a kedvenc helyünkre, egy közeli kis erdőbe. Ma különösen szép idő volt. Látszott is rajta. Szoknyáját vidáman lengette, hosszú, barna haját lágy szellő fújta, égszínkék szeme mindig csillogott, mikor rám nézett. Viszonzásképp rámosolyogtam. Nem lehetett neki ellenállni!

Karjaimat kitártam neki s ő boldogan hozzám szaladt kis kosarával a kezében, amiben friss sütemények csücsülnek. Fülébe suttogtam: “Szeretlek”. Majd egy puszit nyomtam feje búbjára. Mikor elengedtük egymást, megfogta kezemet s elhúzott magával a zöld rengetegbe. Vándoroltunk, míg meg nem találtuk kedvenc helyünket.

Az erdő közepe volt az, nem messze az erdő elejétől. Egy nem túl magas vízesés csordogált, egy szűk, kis patakba. Két faösvény között folyt, miben Friss víz csordogált. Leültünk a partra és gyönyörködtünk az erdőn. Míg én a sütit ropogtattam, odafordult hozzám.

- Annyira szép idő van. Bár mindig így maradhatna! Bár sose jönne a rossz idő!

- Az nagyon jó lenne.

Tudod, a rossz idővel együtt jön egy csomó betegség, főleg az influenza.

- Miért mondod ezt most nekem? - kérdeztem. Mikor elindultunk idefele, éreztem, hogy valamit mondani fog.

- Van, amit nem mondtam el neked.

- Mi az? - láttam, hogy könnyes lett a szeme.

- Tavaly télen, amikor 2 hétig nem mentem iskolába és nem is tudtunk beszélni... - láttam rajta, mennyire el van keseredve - … beteg voltam. Ezt biztosan sejtetted.

- Igen, gondoltam csak influenzád volt.

- Igen. Gondoltam, hogy erre gyanakodtál. Bár, csak ennyi lett volna... - kezdte pityeregve.

Tudod, nagyon komoly betegségem volt. - Mikor meglátta arcomon az ijedtséget a rémület keverékével, még jobban letört. - Látom, nagyon megvisel...

- Ne foglalkozz velem! Csak mondd! Tudnom kell!

- Hát … jó. Szóval először csak influenza volt. Ugyan kifeküdtem, vagyis, csak azt hittük. A betegségem pedig rosszabbodott, míg tüdőgyulladás nem lett belőle. Aztán, mikor az sem javult, az orvosok mondták, hogy ez egy nagyon rossz és nem gyógyítható betegség. - Szemeiről mindig le tudtam olvasni az érzéseit. De most nem. És ez nagyon aggasztott. Láttam, mennyire szenved, és én nem tudok rajta segíteni.

- De ne aggódj! - szólt. - Nem fogok meghalni. - mosolygott rám kedvesen. - Gyógyszerekkel kell majd ugyan élnem, és azt is mondták, lehet, hogy néha valamiféle rohamok is rám törhetnek, de nem halálos.

- Most már értem, hogy miért szedtél mindig gyógyszert.

- Igen. Ez az oka. De hidd el nekem, ez nem állhat közénk. Ha csak, te mégis úgy akarod.

- Nem! Én téged akarlak életem végéig! És ha ebben benne van a betegséged, együtt küzdünk majd ellene. Tudod: te és én örökké!!

- Annyira köszönöm! - Azzal megölelt és megcsókolt. Ez egy hálás csók volt. Azt hiszem. Miután megettük a sütiket, és ittunk egy kicsit a patak vízéből, ami frissebb volt, mint egy esőcsepp a levélen egy hatalmas zápor után.

Összepakoltunk, majd kifele menet szedtünk virágot. Még én is! Mert érte bármit megtennék. És tudom, hogy imádja a virágokat, főleg azt az egy különleges virágot, ami ilyenkor és ősz elején virágzik. Az eufrénia volt az. Igen, ez az a virág, ami mindig felvidította. Kevés volt belőle, még az erdőben is. Nála már volt egy pár szál, de én is találtam egyet, a legszebbet mindközül, Háta mögé osontam, és elé tartottam a virágot.

- Gyönyörű, mint te.

- Ugyan!

- De! Komolyan! Nálad nem láttam még szebb teremtményt. Kinek mosolya eget rengetően szép és bárkit elvarázsol, aki rád néz.

Azzal rám mosolygott és újra megcsókolt.

- Mi lenne velem nélküled?

Este hazavittem, behívott egy csésze teára. Szülei jó szemmel néztek rám, mert meg voltak bizonyosodva róla, hogy egy szem lányukért akár az életemet adnám.

Telt – múlt az idő, a nyár is gyorsan eltelt. Mikor eljött az ősz, a szeles, viharos, hideg időszak, minden szünetben görcsösen fogta kezem

- Annyira rettegek! Nem akarlak elveszíteni!!

- Nem fogsz! Én mindig veled leszek! Még akkor is, ha épp nem látsz! - rámutattam mutatóujjammal az orra hegyére. Végigsimítottam az arcán ujjamat, kezeim közé vettem arcát és megcsókoltam.

Délután megint elmentünk az erdőbe. De most nem tudtunk teljesen elmenni az erdő közepébe, mert hatalmas sár volt a sok eső miatt. Virágot is szedtünk, ami kicsit lenyugtatta. Rettentően féltem, még a mai napig is, pedig még tavasszal mondta el betegségét. Valahogy még mindig nem tudtam feldolgozni. Attól rettegtem a legjobban, csak azért mondta, hogy nem halhat bele, hogy engem megnyugtasson. Persze, tudom, hogy nem hazudna nekem, ahogy én sem neki, de mégis. Nyugtalan voltam. Éjjel nem aludtam sokat. Csak forgolódtam az ágyban és folyton az járt az eszemben, mit tennék, ha mindez – ég ne adja – egyszer megtörténne? Abba belehalnék. Nem tudnék élni nélküle.

Csütörtök reggel görcsösen indultam suliba. Éreztem, hogy valami baj lesz. Jól is gondoltam. Ma nem jött. Mikor nem találtam sehol, azonnal felhívtam, de nem vette fel a telefonját. Akárcsak tavaly télen. Komolyan kezdtem aggódni. Tanítás után rögtön házuk felé vette az irányt. Becsöngettem, édesanyja kisírt szemekkel állt előttem. Nyomban a legrosszabbra gondoltam – jellemző rám.

- Merre van? - kérdeztem azonnal. Teljesen eláztam, mindenem csurom víz volt. Az eső mindent elmosott már.

- Elvitték egy messzi kórházba. De azt mondták, a legjobb orvosok fogják kezelni. - mondta zokogva.

- És mi történt? - kérdeztem nyugtalankodva.

- Rohama lett. Lejött reggelizni és azonnal elkapta. Nagyon súlyosnak látszott. A mentősök azt mondták, még jó, hogy időben hívtam őket.

- Igen. Igen, már tudok róla, elmondta nekem is még tavasszal. És hová vitték?

- Először ebben a kórházban stabilizálták az állapotát aztán szállították át Chicagóba.

Nem is lehetett volna messzebbre! 5 órás út volt, már nem értem volna oda időben, nem lett volna érdemes elindulnom.

Így nagy bánatomra elmentem a közös helyünkre. Ilyen sokkos állapotban még nem éreztem magam. Egész úton csak arra tudtam gondolni, mi járhat most a fejében? Vagy egyáltalán, mi történik? És visszagondoltam a tegnap esti fantáziálásomra. Ennyire még sosem féltem.

Aztán odaértem. A legnagyobb sáron is átmásztam. Csak arra összpontosítottam, bármi áron le kell, jussak a mi helyünkre. Végül sikerült. A kis patak teljesen kiáradt, minden vízben és sárban úszott. A fák is kopaszok voltak. Láttam egy olyan helyet, ahova le tudtam ülni. Összekuporodtam és zokogtam. Próbáltam másra gondolni, hogy mikor lesz újra jó idő, de folyton visszagondoltam a jelenlegi helyzetre. Ez annyira kiborított, hogy úgy éreztem, menten megőrülök. Rettentően szenvedtem. És mikor úgy éreztem, teljesen megőrültem, megjelent nekem egy anygyal. Teljesen úgy nézett ki, mint életem értelme, aki most nagyon szenved. Felém nyúlt majd azt mondta:

- Ne aggódj érte! Minden rendben lesz!

- Nem! Nem lesz! Nem hiszek neked!! Nagyon nagy baj lesz!

- Nem lesz! Higgy benne! Nagyon erős. Ki fogja bírni. A szerelme sokkal erősebb, mint a betegsége. Hidd el!

- Bár így lenne!

- Így is lesz! Csak bízz benne! Ezt szeretné ő is! Ha te is arra gondolsz, hogy a szerelmetek legyőzheti, akkor így is lesz!

Azzal rám mosolygott, ahogy a szívem választottja szokott és elment a faösvények közt.

Már eltelt egy hét a tragikus nap után. Édesanyja felkeresett és azt mondta, felhívták t telefonon Chicagóból, hogy lánya már sokkal jobban van, következő héten már haza is jöhet. Én mentem el érte. Mikor odaértem, már a halban várt két nővérrel és az orvosával együtt. Rögtön hozzám szaladt és fülembe suttogta: te és én örökké, majd egy csókot dobott arcomra. Majd elkezdte az orvos:

- Elizabeth nagyon hamar meggyógyult, most már haza mehet. - mondta mosolyogva az orvos.

- Ennek nagyon örülök. - mondtam megkönnyebbülve.

- Hát még én! - mondta Elizabeth. - Ne haragudjanak meg, de már nagyon vágytam erre a pillanatra.

- Ugyan már! - szólalt meg a nővér – Megértjük, hidd el! Ha ilyen karokba szaladhat az ember, ki nem álmodozna itt léte alatt erről? - nevetett boldogan majd pár pillanat múlva mi is.

Hazafele sokat beszélgettünk, elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki és az anyukája is.

- Nagyon aggódott érted.

- Tudom. - mondta.

- Nagyon fog örülni neked! Teljesen fel volt vidulva, mikor meghallotta a jó hírt.

Nevetett. Annyira jó volt hallani.

- Féltem, hogy megváltozol. - kezdtem félve.

- Ezt hogy érted? - még mindig mosolygott.

- Azt hittem, teljesen magadba fogsz zárkózni, hogy esetleg mérges leszel rám...

- Miért lennék mérges?

- Mert nem voltam veled. Hogy nem tudtam segíteni.

- Többet segítettél nekem, mint hinnéd! Éreztem, hogy nagyon sok szeretet van benned és ez mindenen átsegít.

- Hú! Ez annyira megnyugtatott.

Haza is értünk. Drágám még aludt, már nyolc óra is elmúlt.

- Haza értünk, kicsim!

Anyja boldogan fogadta, én addig a csomagokat vettem ki a kocsimból. Fel is vittem a szobába. Addig ketten a konyhában készítették a vacsorát, amire én is hivatalos lettem – köszönet képen - pár percen belül. A kedvencemet főzték, milánói makarónit. Majd halkan elfogyasztottuk a finom ételt.

- Annyira hálás vagyok neked, fiam, hogy elmentél Elizabethért.

- Ugyan!

- És, hogy megmentetted az életemet! - szólt vidáman Elizabeth.

Az iskolában is mindenki örömmel fogadta jelenlétét.

- Ja! És holnap írunk töriből! Ne felejts el tanulni rá! - viccelődtem.

- Áh! Ezért kellett visszajönnöm? - mondta lehangoltan.

Mosolyogva egy csókot adtam feje búbjára.

Eljött a nyár eleje. A várva várt jó idő. Hogy megkoronázzuk a legjobb napot, elmentünk a kedvenc helyünkre. A vízesés még midig folyt, a patakban is még mindig friss víz csordogált. Ugyanazt a sütit ettük, mint tavaly ilyenkor.

- Most nekem is kell mondanom neked valamit.

- Rendben. – mondta süti ropogtatás közben – Mi az?

- Mikor Chicagóban voltál – végig futott rajtam a hideg és láttam, hogy rajta is – hatalmas vihar volt. Eljöttem ide és fura dolog történt.

- Mi?

- Ki fogsz nevetni...

- Jaj! Dehogy! Mért tenném?

- Teljesen el voltam keseredve, hogy mi lesz veled. – láttam rajta, ahogy elképzeli, mennyire szenvedhettem akkor. De nagyon messze járhatott az igazságtól. - És teljesen váratlanul megjelent nekem egy angyal.

- Egy angyal?

- Tudom, hihetetlenül hangzik de tényleg.

- Hú … öhm … elég hihetetlen, tényleg de én nem olyan vagyok, aki nem hinné el neked.

- Szóval, akkor hiszel nekem?

- Elég fura és természetfeletti dolog de igen! És hogy nézett ki?

- Pont úgy, ahogy te!

- Hűha! Milyen érdekes! De hihető.

- Annyira örülök, hogy vagy nekem!

- Hát még én!

Azzal csókot váltottunk. Jobban szerettem, mint valaha és úgy éreztem, ő is hasonlóképp van ezzel. Majd újra megjelent az angyal. Vidáman mosolygott rám és azt mondta:

- Látod! Megmondtam! Csak hinned kell benne és a szerelmetekben, ami mindenen keresztül átsegít.

- Annyira köszönöm, hogy biztattál!

- Ez a dolgom!

És megsimogatta Elizabeth arcát, majd azt mondta:

- Tudtam, hogy erős vagy. Én mindig itt leszek neked! Rám mindig számíthatsz, mert én vagyok a Te őrződ, az őrangyalod.

- Köszönöm a sok segítséget!

-A barátodnak köszönd! Én csak tanácsot adtam neki.

Azzal újra rám mosolygott, Elizabethnek egy eufréniát adott és elment a rengetegbe.

- Jó tudni, hogy van még egy valaki, aki vigyáz rám! És még a kedvenc virágomat is tudja! Ez annyira jó érzés!

Aztán, mikor megettük a sütiket és ittunk a patak vízéből, elmentünk haza. A virágot betette egy vázába, és felmentünk a szobájába.

Teltek az évek, már 4 éve együtt voltunk.

- Az a virág, amit az angyalom adott, még mindig él.

- Ez nagyon érdekes. - mondtam. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a virág addig fog élni, amíg a szerelmünk. Valószínűleg, akkor halhatatlan, mert a mi szerelmünk az.

A virág alatt egy címkét találtunk, gyöngybetűkkel írva:

 

Te és én: örökké

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.